Melody Beattie : November 05. KÖSSÜNK EGYEZSÉGET!

„A kapcsolat egyszerűen nem működött, pedig annyira akartam! Azt hittem, ha csinosabban nézek ki, ha megpróbálok kedvesebb lenni, és jobban szeretni, ő is szeretne engem. Majd kibújtam a bőrömből, hogy jobb legyek. Egyszerűen nem láttam, mit művelek, amíg nem jutottam el odáig, hogy elfogadjam a valóságot."

 ( Név nélkül )

Az elfogadáshoz vezető út egyik legnehezebb szakasza az alkudozás fázisa. A tagadásban kegyelem rejlik. A düh az erő érzetét kelti bennünk. Az alkudozás során viszont tétovázunk, vajon mégis tudunk változtatni a dolgon, vagy rá kell jönnünk, hogy nem.

Reményeink újra és újra felélednek, hogy aztán ismét semmivé váljanak.

Sokan majd kibújnak a bőrükből, miközben alkudozni próbálnak a valósággal. Egyesek olyasmikre voltak hajlandók, ami utólag, az elfogadás perspektívájából nézve, teljesen abszurdnak látszik.

„Ha megpróbálok jobb emberré válni, nem fog bekövetkezni… Ha csinosabb leszek, ha jobban rendben tartom a házat, ha lefogyok, ha gyakrabban mosolygok, ha elengedem, ha szorosabb pórázon tartom, ha behunyom a szemem és tízig számolok, ha kiabálok, nem fogom elveszíteni…”

A felnőtt gyerekek is alkudoznak veszteségeikkel: „Ha mintagyerek leszek, anyu és apu szeretni fog, és abbahagyják az ivást, és olyanok lesznek, mint szeretném.” Megteszünk mindenféle, kicsi, nagy és köztes dolgot, néha őrültségeket is, hogy elhárítsuk, megszüntessük vagy elhalasszuk a valóság elfogadásával együtt járó fájdalmat. A valóság elfogadását nem helyettesítheti semmi. Utunkon néha mégis megpróbálunk alkudozni. Ha felismerjük, hogy az ilyen alkudozási kísérleteink hozzátartoznak a veszteségek feldolgozási folyamatához, kezelhetőbbé válik az életünk.

Ma megadom magamnak és másoknak azt a lehetőséget, hogy veszteségeiket teljesen feldolgozzák. Továbbra is felelősséget vállalok magamért, ugyanakkor megengedem, hogy emberi módon viselkedjem.